Kultúra >> Lőrincz Gergely >> Portré

 

LŐRINC GERGELY

„Már kisgyermekkoromban mindig sírva fakadtam, ha egy hegedű szépen ívelt vonalait megláttam”- meséli történetét Lőrinc Gergely festőművész, aki Bukovinában született egy egyszerű székely parasztcsalád gyermekeként. Mivel ott nem volt magyar iskola, tanulmányait csak akkor kezdte meg, amikor 1941-ben Magyarországra jöttek. A gyermek jó esze és rajztehetsége korán megmutatkozott, de taníttatására nem volt pénz, és „ott volt a föld”; így csak a négy elemit végezte el. 23 évesen szerelembe esett. Az anyagi feltételek azonban nem voltak meg, így a lányt máshoz adták feleségül. Bánatában, és mert „nem tudta magát összerímelni a kommunista világgal”, elhagyta az országot.
Aláírt egy hároméves szerződést, ami arra kötelezte, hogy egy belgiumi szénbányában dolgozzék, több mint egy kilométerrel a föld alatt. „Itt csak két évet bírtam ki; ötvenhétben Németországba utaztam szabadságra, és ott maradtam.” Postahivatalnoki iskolát végzett, és már birtokolván a német nyelvet kitűnő munkát végzett. Megnősült, és „született Andris, de annyira más volt az életfelfogásunk, hogy elváltunk”- meséli.
Tíz éve annak, hogy hazaköltözött Magyarországra. Ma az az asszony a felesége, akit akkor huszonévesen megpillantott. Folyamatosan fest; márciusi kiállítását Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató nyitotta meg.

 

– Amikor megérkeztem, megmutatta a gerlicéit, miközben ott sündörgött körülöttünk a kutyája. Van a házban két szép cica, egy akvárium aranyhalakkal és porcelánállatkákat is láttam. Nagy állatbarát lehet. 
– Az állat egy kis meleg élőlény, érző lény. Az állatok feltétel nélkül szeretik az embert, sokszor akkor is, hogyha keveset kapnak enni, vagy netalán rosszul bánnak velük. Olyan hálásak, ha egy kicsit is megsimogatjuk őket, ha egy kicsit is törődünk velük. Szívesen hallgatom a gerlicéim turbékolását. A halaimat is elnézem, nagyon érdekes, ahogyan mozognak; megnyugtatja az embert. Kutyánk, macskánk mindig volt, galambjaim is voltak mindig. Az állatok szeretete hozzátartozik a kiteljesedett élethez. Hozzájárul ahhoz, hogy az embernek jó érzése legyen.
– Ezzel azt is elmondta, hogy szereti az életet. Az édesanyja tanította életszeretetre?
– Édesanyám életet adott nyolc gyermeknek, már ez is mutatja, hogy szerette az életet, sőt, mindannyiunkat emberré nevelt - attól függetlenül, hogy Bukovinában bizony nehezen éltünk.
Tudósok, orvosok kutatják, mi az élet értelme. Én ezt nagyon leegyszerűsítem. Én azt vallom: az élet értelme maga az élet. Az élet már maga annyira értékes, csodálatos, nem hogy csak csodálatos, a csodának a legteteje, amikor a magocska kezd élni, érzi, hogy jön a tavasz, itt az ő ideje, hát van attól csodálatosabb valami? Hogyne szeretné az ember az életet? Hányan vannak, akiket vastüdővel lélegeztetnek, nem tudnak mozogni, és mégis tudósként dolgoznak, gondolkoznak, akik a szájukkal vagy a lábukkal festenek, és ragaszkodnak az élethez!
Mennyi szép dolog van a világon! Itt van ez a drága Nap, ami minket melegít! Az, aki el akarja dobni az életét, hát nem tudja értékelni, hogy csak kimegy és odatartja a Napnak az arcát? Hogy ingyen kapja azt a boldogságos napsütést, ami felmelegíti az arcát és egész lelkét? Akkor milyen ember ez, megérdemli egyáltalán, hogy éljen, hogyha ennyit nem tud felfogni és megbecsülni?
– Mit jelent az Ön számára Bukovina?
Én a kilencedik évemben voltam, amikor hazatelepítették a székelységet Magyarországra. Bukovina... Én hálás vagyok Bukovinának, mert ott születtem, ott kezdődött meg az életem, ott voltam gyermek. Milyen szép volt, mikor a játékból kiszólt valamelyik bátyám, hogy gyere, mert készen van az étel. Volt, mikor kenyeret ettünk, de legtöbbször bizony puliszkát, tehát kukoricalisztből készült kásaszerűséget. De milyen jó volt az! Sok mindennel stimmelt.
Bukovina... Hidegebb éghajlatú jóval, mint ez a terület, ahol most élünk. Emlékszem: amikor apám hazajött az úgynevezett tiriáról, tehát fuvarból (fuvarral vitt valahova hagymát vagy káposztát), legalább kétszer akkora jégcsap volt fagyva a bajuszára, mint amekkora bajusza volt. Lógott kétfelől a két nagy jégcsap. Fogta magát, és odatartotta az arcát kicsit a sparhelt felé, felmelegítette, akkor az felolvadt annyira, hogy le lehetett húzni a bajuszáról.
Bukovinának hálás vagyok, hogy ott születhettem. Érdekes érzéseim voltak, mikor húsz évvel ezelőtt privátkocsival Németországból hazamentem Bukovinába, és minden falut körbejártam. Emlékeztem sok mindenre, de nem mondhatnám, hogy otthon éreztem magam. Tudtam, hogy ott laktunk, ott voltam kisgyermek, de azt, hogy hazajöttem, annyira nem éreztem. Csak valamelyes hálát éreztem, hogy befogadta a székelyeket majdnem kétszáz évig, és élhettek ott - bár nem valami nagy jólétben - de csendben, békességben, istenhitben. Mert a székelység nagyon-nagyon istenhívő volt. Nem volt az, hogy gyermeket elvenni, ahány gyermek jött, azt mind elfogadták. Érdekes dolog, hogy Józseffalva egy alkalommal leégett. Jött egy idős ember és kérdezték tőle: „Kend es leégett?” Azt mondja az öregember: „Le, hál’ Istennek.” De nem ironikusan mondta. A székelység annyira Istennek hálálkodva élt, hogy automatikusan ment, hogy hál’ Istennek.
A székelység mélyen hívő nép volt, ebből kifolyólag elég becsületesek is. Kevés volt a káromkodás. Apámtól nagyobb káromkodást nem hallottam, mint hogy: A ragyogóját! Mikor ezt mondta, akkor már nagyon mérges volt.
Hálát tehát éreztem, amikor visszamentem, de azt nem, hogy otthon volnék.
– Nem az lehet az oka ennek, hogy korán elkerült?
– Talán nem. Akárhogyan elfelejtett Magyarország bennünket, mégis majdnem kétszáz esztendeig meg tudtuk tartani a románok között a magyar nyelvet. Azt a nyelvet, amit elvittünk Erdélyből, azokat a szokásokat, azt a ruhaformát, azt az életformát, és nem vegyültünk, hanem megmaradtunk magyarnak. Ez annyit jelent, hogy mindig Magyarországot ismertük el gyökerünknek, csak hát az élet úgy hozta, hogy itt élünk pillanatnyilag. Amikor ’41-ben hazatelepültünk Magyarországra, akkor éreztük, hogy itthon vagyunk.
Azt a kultúrát pedig, amit jó kétszáz évvel ezelőtt elvittünk Erdélyből és ott megtartottunk, jó volna megőrizni. Az én korosztályom az, amelyiknek még van emléke erről.
Tervezem, hogy bukovinai életképeket fogok festeni, már készítettem is tizenöt ilyet. Valamelyik székely körnek ajándékozom, legyen ebből is egy kiállításanyag. Legalább ez túlél engem.
– Szép ízesen beszél. Tudatosan őrzi a székely hagyományokat?
– Részben. Amikor minket kihoztak Bukovinából, a beszédünk eléggé eltért attól, amit Magyarországon a magyar beszélt. Példának okáért mondom, hogy amikor gyermekkorunkban elmentünk a bátyámmal földet gyűjteni a tapasztáshoz, és egy bennszülött, ottani magyar azt monda nekem, hogy „Komám, dobd má’ le azt a kosarat!”, én nem értettem, hogy mit mond. Nekem azt kellett volna mondania, hogy „Ecsém, vesd le a kast!” Ezért az ott élő magyarság minket elég furcsán nézett, mintha nem is tudtunk volna magyarul, mintha nem tudom, milyen népség lettünk volna.
 A székelység elég korán eltanulta az itteni magyar beszédet, és sajnos hanyagolta azt a beszédformát, amit Bukovinából elhoztunk, pedig az egy ősi formája volt a magyar nyelvnek. Én azok közé tartoztam, akik sohasem szégyellték, hogy székelyek. A legtöbb szégyellte, mert mások voltunk. De nem akartunk mások lenni. Annyira igyekeztünk betagozódni a többi magyar közé, hogy próbáltuk minden erővel elfelejteni azt, ami más.
– Inkább büszkék lehetnének rá...
Igen, ma már így nézzük, de akkor nem így volt. Akkor cigányféléknek, nem idevalóknak tartottak bennünket. Ez sarkallt minket arra, hogy minél hamarabb felvegyük ugyanazokat a szokásokat és beszédformát. Én azok közé tartoztam, akik, sohasem szégyellték. Ehhez hozzájárult az, hogy elég éles eszű gyermekecske lévén megfigyeltem a meséket és az idős székelyek egymás közötti beszédét. ’56-ban pedig elmentem, és harminc évig kint éltem Németországban. Tehát az, amit elvittem, meg is maradt. Amikor haza jöttem, akkor már nem kellett szégyellni a székelységünket, akkor már működtek székely népdalkörök, akkor már kezdték felfedezni a székelységet, mint ősi csoportot. Én annál inkább székely kiejtéssel és hanghordozással beszéltem, úgyhogy volt olyan is, hogy megjegyezték: „Szegény Gergő hogy el van maradva! Még mindig a régi nyelvet beszéli.”
 – A képei közül ki tudna-e emelni olyat, ami különösen nagy hatással volt az életére?
– Egy öregasszony hozott a férjéről egy nagyon rossz állapotban lévő fényképet, hogy ennek alapján rajzolnám le az urát. Végül is sikerült, az asszony sírva fogadta el a képet, és adta gyermekeinek megsokszorosítva. Ez nagy lendületet adott nekem a festészet terén.
Édesanyám képe, amire máig büszke vagyok, akkor készült, amikor hazajöttem Németországból látogatóba. Édesanyám már beteg volt, az ágyban üldögélve imádkozgatott. Ekkor több rajzot készítettem róla, meg azt a festményt, ami ma is megállja a helyét, pedig abban az időben abszolút nem volt semmilyen tanítóm, csak galériákba jártam nézegetni képeket. Hogyne volnának ilyen csodálatos képek az életemben.
– És van egy képe, amit bútorfestékkel készített...
Nem volt pénz, festeni meg kellett. Vettem különböző színű bútorfestékeket, és azokat összekeverve próbáltam meg a húgom kislányait lefesteni. A kép még ma is ugyanolyan élénk színű, mint akkor volt. Egyébként a festményt most is lehetett látni a márciusi kiállításomon, ahol nemhogy kigúnyolták volna, de megcsodálták.
– A festés mi az Ön számára, kikapcsolódás vagy inkább munka?
– Nem érzem munkának. Kikapcsolódásnak nagyon is. Amikor az ember fest, érzi, hogy teremt. Valami olyan kerül ki a kezéből, ami eddig még nem volt. Olyankor az ember nem férfi, nem nő, egyszerűen egy Isten teremtette lény, aki most alkot. Olyankor nem érzi az ember, hogy éhes; de még arra sem tud vigyázni, hogy a ruháját (ha olyan van rajta) ne kenje össze. Ilyen értelemben nem is kikapcsolódás, kikapcsolás inkább. De áldom az Istenemet, hogy ilyen hobbim van. Hobbi, mert nem ebből élek, és nem is érzem, hogy mindenáron eladnom kell, de örülök annak, ha valakit érdekel egy festményem, és képes áldozni rá. Akkor érzi az ember, hogy amit csinál, az más számára is érték.
A színeket meg különösen szeretem. Ért olyan kritika, hogy túl színes vagyok, de hát hol használjuk a színeket, ha nem a festésben. Mindenkinek megvan, milyen árnyalatot szeret, az én kedvenc színem a rózsaszín, a kékeslila. Mindig meg tudtam határozni, hogy a szeretett nő nevének milyen színe van. Már ott is színekben gondolkodtam érdekes módon. Máig sem szeretem a hegyes, geometrikus formákat, úgy érzem, hogy beléjük lehet ütközni, hogy magam meg tudom velük sérteni. A szépen ívelt formákat szeretem, azok lágyabbak, lehet bennük hullámozni, siklani, jó érzéssel lehet mozogni közöttük. Ez a festésemben is megmutatkozik.
– Kosztolányit juttatta eszembe. Ő írta versében, hogy „színes tintákkal álmodom”, és hogy „mindig-mindig írnék / kékkel húgomnak, anyámnak arannyal”.
– Valóban így van valahogy, hogy egy szeretett lány nevét is már színekben láttam. Szerettem egy csátaljai kislányt, Stefánovics Margitnak hívták. Direkt csodálkoztam, hogy miért érinti meg a földet! Nem volna szabad a földön járnia, a levegőben kellene úsznia! Annyira szentnek, annyira szeretetreméltónak találtam, annyira felmagasztaltam, hát hogyne lett volna a neve is színes! A színek végigkísérték egész életemet, és ma is meghatározóak.
– Ha már a szerelemnél tartunk, érdekes, hogy huszonévesen beleszeretett egy lányba, akkor elsodródtak egymástól, és ez az asszony (Etelka) ma a felesége. Nem érzi úgy, hogy olyan, mint egy mesében?
– Ez tényleg érdekes dolog. Hiszek abban, hogy van egy velünk született érzés- és szépségirány. Mielőtt Etelkát megismertem, bennem élt egy típus, amit mindig kerestem. És amikor végre ott volt előttem, nem hogy ujjongtam, de megijedtem. Leszek-e olyan ügyes, hogy meg tudom magamnak szerezni? Vajon kellek-e neki, és mi lesz akkor, ha nem kellek? Ha nem talál szeretni? Etelka végül mégis máshoz ment férjhez. Én évekig Németországban éltem, ahol meg is nősültem. Amikor különböző okokból elváltam, és egyedül éltem egy ideig, egyszer hazajöttem Magyarországra, és bizony találkoztam vele, szerelmemmel, Baján. Kiderült, hogy meghalt a férje, újból nem ment férjhez, egyedül van. Én is egyedül voltam. Semmi sem volt magától értetődőbb, mint az, hogy kellünk egymásnak! Pedig akkor még elég veszélyes volt, mert Nyugat-Németországban éltem mint államszolga, hivatalnok, és abban az időben Nyugat-Németország direkt ellensége volt a magyar „népi demokráciának”, kommunizmusnak. Az ő fia meg itt párttitkár volt. Ez annyira két különböző valami, hogy mindenki csodálta, hogy össze tudunk kerülni, kijövünk egymással, és mindezek ellenére nem hagyjuk egymást. Azóta együtt élünk, és valóban jól kijövünk egymással. Bár most is vannak eltéréseink: én például hívő katolikus vagyok (a katolikust csak úgy mellékesen mondom, mert vannak fenntartásaim), istenhívő vagyok. Benne bizony meg még ott élnek a marxi, lenini tanítások; ő azt hiszi, becsüli. Én akceptálom az ő felfogását, ő akceptálja az enyémet, és így megvagyunk szépen egymás mellett. Két becsületes ember él egymással, és nem háborgatjuk egymás hitét, felfogását. Szóval jól kijövünk egymással. Amikor tehát nagy U betűvel, de visszakerültem, ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk évekkel ezelőtt.
– Gyakran mondják, hogy makacs székely. Tapasztalja magán ezt a makacsságot?
– Hát, nem tudom, hogy a székelyek makacsabbak-e, mint a többi magyar. Ha makacsságnak lehet mondani azt, hogy amit elhatároz, azt véghezviszi, hogy amit vall, amellett kitart, akkor igen, makacs a székely. A székelység kétszáz évig ott élt Bukovinában, és megmaradt magyarnak, megmaradt annak, ami volt, amikor odament, mikor el kellett hagynia Erdélyt. Valószínűleg egy adag makacsság is kellett ahhoz, hogy ne vegye fel a másik ország szokásait.
– Amikor katona volt, nem lehetett rávenni arra, hogy bármilyen szervezethez csatlakozzék. Az egész században egyedül Ön nem volt DISZ-tag.
– Ez inkább kitartás, mint makacsság. Katonának el kellett menni, nem volt mese. De, hogy embert ölni...! Sosem tudtam elképzelni, hogy emberre lőjek. Végtelenül hálás vagyok elsősorban Istenemnek, és azon keresztül a sorsomnak, hogy nem éltem olyan korban, és olyan körülmények között, hogy embertársaimra kelljen lőni! Hiszen az előbb mondtam, hogy azt tartom véteknek, bűnnek, hogyha embertársamnak vagy állatnak ártanom kell, fájdalmat kell okoznom.
Abban az időben, amikor Rákosi korszaka volt, ott álltak a kommunisták a templom előtt, és figyelték, hogy ki megy be oda. A gyereket, akit beírattak hittanra (mert szabadnak szabad volt, csakhogy aki meg merte tenni, annak hátrányai származtak belőle), kigúnyolták az iskolában, és szegény gyerek otthon bőgött, hogy mért kell nekem hittanra járnom, mások se járnak, és én vagyok a hülye. Abban az időben, én katonaruhában, mikor délelőtt kiengedtek a nagykanizsai laktanyából, elmentem a misére. Engem úgy néztek, mint a csodát.
No, a másik meg az, hogy én egész életemben soha be nem léptem semmilyen szervezetbe. Fél évig nem jöhettem haza a honvédségtől, mert nem voltam DISZ-tag, és ki is mertem mondani, hogy márpedig én nem állok be. Hogyha ez makacsság, akkor én mindig makacs voltam.
– Már nyugdíjas volt, amikor otthagyta Németországot. Ott is észrevették művészi hajlamát, ott is elismert festő lehetett volna. Miért jött mégis haza?
– Semmi esetre sem a festés miatt. Ez nem befolyásolt. Lehet, hogy nem lettem volna ott kedvelt festő, mert a motívumaim nem voltak német jellegűek. De úgy gondolom, ha valaki jól fest, itt is, ott is elismeréssel találkozik. A lényeg az, hogy én nem voltam soha más, mint magyar. Magyar földben akarok nyugodni. Valószínűleg akkor is megpróbáltam volna idős korban hazakerülni, ha nem válok el - ha feleséggel, ha egyedül, valamiképpen. De mivel a gyerek is már felnőtt, apjára nem volt már annyira szüksége, találkozni pedig így is találkozok vele évente egyszer- kétszer (vagy én megyek ki, vagy ők jönnek haza szabadságra), nem volt okom ott maradni. Nem tudom, megértik-e azok, akik nem éltek hosszú időn keresztül távol hazájuktól, attól a hazától, amit szerettek. Akármikor mentem egy német városban, és megütötte a fülem magyar szó, amint elment mellettem valaki, majdnem úgy éreztem, oda kellene menni, és átölelni. Mert ő magyar. Itt nem a festés határozta meg, hogy hazajövök vagy nem, hanem hogy az enyémek közt legyek. Hazajöttem, mert az én bokromban akarok egy ág lenni, semmi más.
– Annyi mindent megélt. Ha végiggondolja életét, mi az, amit mai ésszel másképp csinálna?
– Magabiztosabb lennék. Volt egy kisebbségi érzés, ami abból fakadt, hogy szüleim szegények voltak és nem értelmiségiek. Végigkísért az az érzés, hogy én nem érek annyit, mint a többi. Nincs új cipőm, nincs új ruhám. Kevesebb vagyok náluk. De annyi minden történt, ami azt mutatta, hogy én sem vagyok butább: Németországban egy év után jogosítványt szereztem, amihez szakkifejezéseket kellett tudni. Annyi mindent meg tudtam csinálni, ami a németeknek (is) nehézséget okozott.
Toleránsabb lennék. Ez az életben nagyon fontos.

A harmadik pedig, és ezt másoknak is mondom: Ha két ember össze akarja kötni az életét, gondolja át, ezekkel a hibákkal, szokásokkal együtt el tudja-e fogadni a másikat. Úgy ne menjen bele házasságba, hogy majd én megváltoztatom. Csak akkor, ha el tudja fogadni őt ilyennek, amilyen.

(Készítette: Takács Orsolya, 2003)

vissza