Főoldal
|
|
Csátalja község
Irányítószám: 6523
Terület (hektár): 3905
Lakónépesség: 1691
Lakások száma: 668
Nemzetiségi kötődések:
magyar: 97,0%; horvát: 0,5%; német: 6,4%; román: 0,2%; szlovák:
0,2%; ismeretlen, nem válaszolt: 2,4% (KSH)
|
CSÁTALJA RÖVID TÖRTÉNETE
Német
nyelven 
Községünk Bács-Kiskun megyében,
Bajától 2O-2l km-re délre található.
Már a középkorban is volt a környéken
élet. A település mai területéhez egészen
közel lehetett Alsótárnok és Tóti,
melyek talán Csátalja elődei lehettek. Az előbbi név
már 1289-ben szerepelt adományként egy oklevélben.
A XVI. században több oklevélben is találkozunk
Tárnok helynévvel, de lehet, hogy ez az ugyancsak közeli
Tárnokmonostort jelöli.
A Csátalja névvel 1543-ban találkozunk először
Bács-Bodrog vármegye dézsmajegyzékében.
A falu nevét Csatallya formában írták. Bár
ez a dátum már a török hódoltság
idejére esik, mégis a kalocsai érsekség
dézsmajegyzékében találkozunk a helynévvel.
A falu neve szerb nyelvből származik: Catalia útkereszteződést,
útvillát, villaszerű elágazást jelent. A
szájhagyomány hajlamos a nevet Csataalja formából
származtatni, de ennek valóságalapja nincsen.
A török hódoltság korában – mint
a környék más települései is –
elnéptelenedett. A lakosság vagy elmenekült vagy
elpusztult.
1686/87-ben a császári csapatok nagy győzelmeket arattak
a törökök fölött, így lehetőség
nyílott a Bácska felszabadítására
is. A feljegyzések szerint, amikor a győztes sereg átkelt
a Dunán, a katonákat iszonyú pusztítás
fogadta vidékünkön. Az egész úton nem
találtak élő fát.
Ellenben a fű és tömött bozót olyan magasra
nőtt, hogy a lovasság kényszerült rajta utat törni
és taposni a gyaloghad számára. Az árterületek
nádtermő, állóvizekké, feneketlen lápos
mocsarakká változtak. A homokos területeken pedig
csak bozót kötötte meg a talajt, máshol a szél
épített vagy rombolt.
1699-ben Bács-Bodrog vármegye újjászervezésekor
a bécsi császári udvari kamara hét földműves
gazdát jegyzett fel községünkben.
Az 1703-ban kezdődött Rákóczi-szabadságharc
sem kedvezett a lakosság szaporodásának. A megyébe
felhúzódó szerbek a Habsburgokkal szimpatizáltak,
gyakran támadták a Duna-Tisza Közén állomásozó
kuruc csapatokat, ezért l705-ben Bottyán János
tábornok a dunántúli hadjárat megkezdése
előtt kiűzte a megyéből a velük ellenséges lakosság
többségét.
1711 után hamarosan megindult a belső vándorlás
a sűrűbben lakott Felvidékről és a Dunántúlról
a környékünkre. Ez a spontán telepítés
nem tudta benépesíteni a területet, megművelni az
elvadult területeket.
A XVIII. században szervezett telepítés kezdődött,
melyet a bécsi császári kamara irányított.
Három nagyobb hullámban érkeztek községünk
területére katolikus vallású német
telepesek elsősorban dél-német államokból:
Baden-Württenberg, Pfalz, Elzász-Lotharingia. Az első szakasz
1729- és 1748 között zajlott, a döntő szakasz
1752-1763 között történt.
Gyérebb volt már a betelepülők száma a befejező
szakaszban, mely 178O-84. között bonyolódott le.
A német telepesek egy része már korábbi
német telepítésű falvakból került községünkbe
/pl. Nemesnádudvarról/, de többségük
a birodalomból érkezett fiatal házaspár
volt, akik korábbi lakhelyükön megváltották
magukat földesuruktól, és ezután kerekedtek
hosszú, számukra ismeretlen vidékre, ahová
bérelt gabonaszállító hajókon, tutajokon
érkeztek a Dunán. A telepítési biztosok
irányították Baján vagy Apatinban a Bácskába
települni vágyó érkezőket.
Az új telepesek földet, házhelyet kaptak, és
szívós, szorgalmas munkával egy-két generáció
nehéz élete küzdelme után otthonra találtak
választott hazájukban. Cothmann Antal kamarai biztos 1763-ban,
amikor községünkben járt, azt írta, hogy
e határ nem túl termékeny, de jól művelt
és rendezett.
1735-ben lett községünkben önálló
plébánia és hamarosan (1744-ben) ideiglenes templom
is épült. A plébánia 1748-tól alkalmazott
tanítót is, aki ekkor a kántori és a jegyzői
teendőket is ellátta.
A község a telepítések során német
nyelvű lakosokkal népesült be, a kevés magyar lakos
is inkább elnémetesedett, a helyi dialektust beszélte.
Az iskola nyelve is német volt, de a XIX. századtól
kezdve a tanítás kétnyelvű, magyar és német
lett.
A helyi lakosság földet művelt, állatot tenyésztett,
de a homokos határrészt hamarosan hatalmas szőlőtáblák
lepték el. A csátaljai szőlők különösen
a XIX. század végén értékelődtek
fel, mikor a hegyi szőlőket a filoxéra betegség nagyrészt
elpusztította.
Csátalja a környék települései közül
egyik legmódosabbá vált a XX. század elejére.
Az 1910-i népszámláláskor 2420 német
és magyar lakos élt békés egyetértésben
a környékkel. Sokan - mivel a község határa
nem terjeszkedhetett – a Mohácsi-szigeten vásároltak
jó minőségu termőföldeket a lecsapolt mocsarak helyén.
Községünk életében mélyreható
változást csak a II. világháború
utáni „modern népvándorlás”
hozott. A győztes szövetséges nagyhatalmak a kollektív
bűnösséggel bélyegezték meg a közép-
és kelet – európai németséget –
ezért rájuk az elűzetés és kitelepítés
várt akár bűnös, akár ártatlan volt
a lakosság. Így kellett eltávoznia a csátaljai
német nemzetiségű népesség nagy részének
1946-47-ben három részletben.
Mintegy 2200 személy volt kénytelen elhagyni szeretett
faluját. Az akkori Nyugat-Németországba kerültek.
Sokan soha nem tudták elfelejteni az óhazát, ha
utóbb jól is élnek, gyakran vissza-visszatérnek
ma is, és azóta is segítik a régi lakóhelyüket.
Még 1946 februárjában Csátalján otthonra
talált 18O bukovinai székely család (gyakran együtt
egy házban laktak a kitelepítésre váró
régi tulajdonosokkal). A székelyek Istensegíts
községből származtak, 1941-től Dél-Bácskában
Topolyán és Csantavér község környékére
telepítették őket Bukovinából, de 1945-ben
menekülniük kellett Magyarországra. Később felvidékről
érkeztek magyar telepesek, akiket az akkori Csehszlovákia
űzött el otthonukból. Többen települtek Csátaljára
a Tiszántúlról is, hogy itt házat, földet
kapjanak, de többen az újra jugoszláv területté
vált Dél-Bácskából érkeztek
falunkba.
A változás, a lakosságcserélődés
nem ment zökkenőmentesen, nagy volt a bizalmatlanság a régi
és az új lakók között főként az
eltérő gazdasági, kulturális szokások miatt,
gyakori volt a viszálykodás valós és vélt
okok miatt.
A megbékélést az ifjúság kezdeményezte:
együtt jártak iskolába a gyerekek, összebarátkoztak,
együtt játszottak. De az igazi megbékélés
akkor következett, amikor az első vegyes házasságokra
is sor került. Ma az együttélésre már
a tolerancia a jellemző, mely többre tartja valamennyi népcsoport
erényeit és az egybetartozást tartja inkább
szem előtt, mint a széthúzást.
Erre utal, hogy mind jobban erősödnek a külhoni kapcsolatok
is pl. Németországgal (Schwabmünchen), Szlovákiával
(Alsószeli) és Erdéllyel is (Csernakeresztúr,
Dicsőszentmárton).
A CÍMER TÖRTÉNETE
Csátalja nagy múltú dél-alföldi település.
Címere: álló, négyelt reneszánsz pajzs, 1. számú /jobb felső/ vörös
mezejében Szent István király teljes alakú figurája látszik, arany övvel
összefogott zöld ruhában, arany palásttal, jobbjában jogart tart, balját
aranyos markolatú kardján nyugtatja, fején a szent korona. A 2. számú
/ bal felső/ kék mezőben aranyló szőlőfürt lebeg zöld levéllel részben
takarva. A 3. számú / jobb alsó6 kék mező zöld udvarából aranyos markolatú,
ezüst pengéjű kard növekszik, tőle jobbra aranyló Nap, balra ezüstös,
fogyó Hold látszik. A 4. számú / bal alsó/ vörös mezőben balra, illetve
jobbra villás farkú fecskepár suhan.
A pajzs felső élén szembenéző csőrös csatasisak helyezkedik el, rajta
rubinokkal ékesített ötágú, nyitott, arany leveles korona.
A foszlányok: kék és arany.
Csátalja címere beszélő címer /tessera loquens/ , ugyanis a település
múltját felidéző jelképeket mutat be.
Szent István ábrázolása jelképezi, hogy a község betelepülése óta hívő
keresztény, egykor templomos hely volt, sőt kolostorral is rendelkezett
/ tárnokmonostora /, a 18. században újjáépült templomát a szent király
tiszteletére szentelték és az 1732-ből fennmaradt községi pecséten is
az ő képe szerepel.
A villás farkú fecskék a táj jellegzetes madarai és egyben a település
nevére is emlékeztetnek, amely valószínűleg török eredetű /Catal/, jelentése:
villa, villa alakú útelágazás. A középkorban valóban két fontos útvonal
találkozott a monostornál.
A településen a 19-230. században igen nagy jelentőségűvé vált a szőlőkultúra,
amelyet a szőlőfürt és a –levél szimbolizál.
A világháborús népmozgások során a községbe székelyeket telepítettek,
s erre utal a zöld mezőből növekvő „Isten kardja”, Attila vezér varázslatos
fegyvere, s a székelység ősi jelképei, a Nap és Hold.
A sisak a település hősi halottainak állít emléket, a korona pedig a
községi autonómiát fémjelzi.
Községünk térképe utcanevekkel.
